Kedves Olvasó!

Engedd meg, hogy köszöntselek a Mam-szaki blogon!

Az első cikkben szeretném megosztani Veled, hogy miért jött létre ez az oldal.

Fantasztikus mamámnak köszönhetően, naponta meghökkentő és csodás élményben vagy felismerésben van részem, gyereknevelést illetően, amit egyszerűen, annyira hasznosnak tartok, hogy nem akarom magamnak tartogatni, szeretném azokkal megosztani, akik hasonló cipőben járnak, mint én, vagy csak egyszerűen nyitottak valami másra, valami újra. Nem mondom, hogy ez a tuti, mindenki maga eldöntheti, hogy a leírt élményeken elborzad, nem ért egyet, közömbös, elgondolkodik vagy jónak tartja. Nem célom, semmilyen más nevelési elvet kritizálni, egyszerűen a saját tapasztalataimat szeretném megosztani, amik 3 hónap alatt hihetetlen változást eredményeztek a gyerekek viselkedésében.

Kétgyermekes anyukaként, engem sem került el a gyereknevelésről kialakult már szinte megszámlálhatatlan irányzat. Mivel rengeteg olyan Szülőt láttam, akikkel nem értettem egyet(amikor még nem volt gyerekem, legfőképp) újonc anyukaként, nagy mellénnyel jelentettem ki magamnak és a környezetnek én mennyire másképp és persze jobban fogom csinálni, mint Tunya Gizu, vagy Ideges Kata. Azt tudtam, hogy másképp, na de hogy? Elkezdtem különböző irányzatokba elmélyülni, képviselőikkel beszélgetni. Mindenhol találtam valamit, ami megfogott, de legjobban a hordozós, gyerek igényeit nagyon előtérbe helyezős nevelés tetszett meg legjobban.

Itt megtudtam (még gyermekemmel a pocakomban) hogy a szoptatás, nem egy táplálás, hanem egy csodás kapcsolat a szülő és a gyermek között. Ha sír, cicit neki és világbéke. Hiszen nem csak éhes lehet, hanem szomjas vagy csak a mama közelségére vágyik a csöppség. Ez jobban tetszett, mint a katonásnak hitt, 3 óránként szoptatunk és kész, elmélet.

Aztán jött a gyakorlat. Első gyermekem, állandóan hordoztam. Igen büszke voltam, hogy egy éves koráig babakocsiban sem nagyon ült, bár a hátam állapotával már nem büszkélkedtem annyira. És hát persze állandóan szoptattam is. Az étteremben, a kocsiban, vendégségben, mindenhol. Igyekeztem elfogadni és magamat nyugtatni, hogy hát pechem van, rossz alvó a gyerekem, mert egy éjszaka 5-9szer keltünk. Elmúlt, túléltem, maradt mára a szép emlék, juhééé. Jött a másik gyermek, mert hát ugye milyen jó a kis korkülönbség (majdnem 2 év a különbség) és majd milyen jól eljátszanak később együtt. Azt hittem az első gyermekkel átélt éjszakai mizériánál nincs rosszabb. Hát volt. A pici az első naptól, rengeteget sírt. Éjszaka fél óránként keltem, de olyan is sokszor volt, hogy órákig el sem tudtam aludni mert egyhuzamban sírt, és ha felkelt persze megszoptattam, biztos ami tuti, bár az elsőnél bejött, elaludt 1-2 órára, de a pici ezután is  1-2 órát egyfolytában ordított. Próbáltam mindent. Aztán az élet úgy hozta, hogy a mamával összeköltöztünk és elkezdett besegíteni akkora egy éves kisebbik fiammal és 3 és fél éves nagyobbikkal. Aminek nagyon örültem, mert ő amúgyis olyan ember, akit imádok. Határozott, de mégis van benne valami szelíd erő. Úgy szól rád, hogy egyszerre veszed komolyan és közben érzed, hogy nagyon szeret. Felajánlotta, hogy besegít mindenben. Éjszakázás, nevelés, de egy kikötéssel. 3 hónapig úgy lesz, ahogy ő mondja, tanácsolja. Különben nem vállalja. Bármit megtettem volna egy kis nyugalomért és a felajánlott napi több órás „szabadságért”. Az elején kiakadtam, mert elég keménynek és szokatlannak tartottam amiket mondott, tanácsolt vagy csinált. De az alku, alku, és a 3 hónapot kibírom, gondoltam. Minden tettét egyből elmagyarázott miért tesz és ezek a magyarázatok során kerekedett ki a szemem és csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy azta! Erre én eddig miért nem gondoltam…………